Sokan sokfélék vagyunk, különbözőképpen gondolkodunk és ünnepelünk.
Nehéz év volt az idei, talán még a tavalyinál is nehezebb. Épp ezért, még nagyobb szükségünk van arra, hogy máshogy tekintsünk arra, amink van.
Legyünk hálásak mindenkiért aki a velünk való kapcsolódást választja. Család, barátok, kollégák és ismerősök. Vannak és mi vagyunk nekik. Közösségek, akikhez tartozunk és éltetnek.
Legyünk hálásak mindenért, amink van. Ne felejtsük, ha valamink nincs, az nem biztos, hogy baj. Ki tudja… lehet, hogy annak hiánya ment meg egy felelőtlen cselekedettől.
Az is lehet, hogy csupán nekünk kell máshogy tekinteni dolgokra.
Fogadjátok szeretettel a következő történetet, és jókívánságom, hogy a balzsamot próbáljátok ki…
(a mese végén megtaláljátok, hogyan juthattok hozzá)
“Hol volt, hol nem volt hetedhét országon túl, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény favágóember. Feleségével és hét neveletlen gyermekével élt ott a falu közepén, egy szép, nagy nádfödeles házban, s vágta, vágta fönt az erdőben a fát, napkeltétől napnyugtáig. De hiába dolgozott akármilyen sokat, hiába vitte haza minden keresetét, mégsem volt öröm és boldogság az otthonában. Egyéb se volt ott, csak panaszkodás. Panaszkodott a feleség folyton, hogy ez rossz, az rossz, hogy lám, az egyik gonosz szomszéd így, a másik gonosz szomszéd úgy, s még a gyermekek is savanyú képpel jártak-keltek egész nap, panaszkodtak azok is, hol a tanítóra, hol a szomszéd gyerekekre, s annyit panaszkodtak, hogy mindenki messzire elkerülte őket, mintha csak ragályos betegek lettek volna.
Nagy szomorúságot okozott ez a szegény favágóembernek, s így igyekezett még több fát vágni, hogy több pénzt vihessen haza, hátha attól elmúlik otthonában a keserűség. Még télidőben is vágta a fát fönt a hegyen, látástól vakulásig, derékig érő hóban, de nem használt semmit. A keserűség továbbra is csak megülte családját, akár az átok.
Karácsony estéjén is ott érte a szürkület fönt az erdőben. Még a karácsonyról is megfeledkezett szegény, annyira nyomta lelkét a búbánat. Mikor aztán beesteledett annyira, hogy a baltája végét is alig látta, nagyot sóhajtott s elindult hazafelé. S hát, ahogy ott haladt lefele a hólepte, sötét ösvényen, egyszerre csak megpillantott egy kis töpörödött anyókát, aki egy irdatlan nagy köteg rőzse alatt görnyedezett.
– Hova viszi azt a sok rőzsét, öreganyám? – kérdezte meg jó szívvel a favágóember.
– Haza, édes fiam – felelte nyögve a kicsi öregasszony –, hogy legyen tüzelőm karácsony napjára.
– Aztán miért nem küldi a fiát vagy valamelyik fiú-unokáját fáért? – kérdezte a favágóember –, nem való magának az ilyen terüt cipelni, s méghozzá éccaka!
– Nincs nekem senkim a világon, édes fiam, azért – sóhajtott a kicsi öregasszony –, magam viselem a gondot, nincs kivel megosszam.
Megesett rajta a szegény favágóember szíve.
– Adja csak ide azt a terüt – mondta jó szívvel –, majd én lecipelem a házához, maga csak mutassa az utat.
– Jaj, áldjon meg a Jóisten érte – hálálkodott az anyóka –, csak kövess engem, nem kell messzire menned.
A favágóember hátára vette a rőzseköteget, s aztán csak mentek szótlanul a havas estében lefele a hegyről, elöl a töpörödött öregasszony, s mögötte a favágóember a rőzsével. De nem a falu irányába mentek, nem ám, hanem hamarosan letértek a járt ösvényről s bé egyenesen a sötét, ember nem járta szálerdőbe. Csodálkozott ezen a favágóember, de nem szólott semmit, csak cipelte a nehéz rőzseköteget a vénasszony nyomában. Bent aztán, a legsötétebb szálerdő közepén, egyszerre csak kicsike kis tisztásra értek, s a kicsike tisztás közepén ott állt egy kicsike ház, olyan kicsi, hogy majdnem a tetejéig belepte a hó.
– Tán nem itt él? – ijedt meg a favágóember, mert még medvének is rossz lett volna ott egymagában, olyan elhagyatott hely volt az a nagy erdőség közepén.
– Én biz’a itt – felelte a kicsi öregasszony, s már nyitotta is a szűk kicsi ajtót –, hozd be, lelkem, egyenest a házba, ha nem restelled, hadd gyújtsak magamnak egy kis tüzet idebent a téli hideg ellen.
A szegény favágóember becipelte a rőzsét a kicsi házba, letette a kemence sarkába, baltájával ügyesen fölaprózta, s még a tüzet is fölszította a kemencében.
– Fizesse meg a Jóisten, amit értem cselekedtél – hálálkodott az anyóka –, de azt mondd meg nekem édes fiam, hogyan van az, hogy te is itt töltöd a karácsony estét kint az erdőn? Nincsen családod?
A szegény favágóember sóhajtott erre egy nagyot, s elpanaszolta a maga baját. Hogy biz’a van neki családja, van szép otthona is, de egyéb sincs benne, csak panasz meg keserűség, mert hiába próbál akármit, a felesége meg a gyermekei egyebet se látnak maguk körül, csak rosszat.
Csóválta a töpörödött kis öregasszony a fejét azon, amit hallott. Aztán csak azt mondta:
– Jót tettél velem, favágóember, s jótett helyébe jót várj. Adok én is neked valamit, aminek hasznát veszed.
Azzal fölnyúlt a polcra, s levett onnan egy kis nyírfakéregből készült tégelykét meg egy nagy likas zsákot. Odanyújtotta őket a favágóembernek.
– Vidd ezeket haza magaddal, édes fiam, s mihelyt hazaértél, kend meg ezzel a balzsammal, amit a nyírfakéregben találsz, a feleséged szemét s a gyermekeid szemét is sorba. S ha megkented vele a magad szemét is végül, akkor kioldozhatod ezt a zsákot is, s a többit majd meglátod. Eridj hát Isten hírével!
A szegény favágóember zsebre dugta a nyírfakéregből készült kicsi tégelykét, s még a likas zsákot is a vállára vette, csak hogy kedvében járjon az öregasszonynak. Aztán illedelmesen elköszönt, kilépett az ajtón, s elindult a hólepte sötét erdőn keresztül hazafelé.
Fúrta azonban az oldalát a kíváncsiság erősen, hogy mi is lehet abban a nyírfakéregben. S mikor beért a fák közé, hát csak megállott, fölnyitotta a tégelyke födelét, belenyúlt az ujjával, s megkente mindkét szemét az öreg anyóka balzsamával.
S hát csudák-csudája! Amikor újra kinyitotta a szemét, úgy meglepődött, hogy még a lélegzete is elállt! Mert a kicsi tisztás helyén nagy, széles tisztást látott, s annak közepén nem egy kicsike fakunyhót, de nem ám, hanem egy gyönyörűségesen szép kacsalábon forgó tündérpalotát! S a tündérpalota aranyos kapujában nem egy töpörödött anyóka állt, hanem egy szépséges szép angyal, maga az Úrjézus karácsonyi angyala.
Ki tudja, meddig állt volna ott bámészkodva, ha eszébe nem jut a vállán csüngő likas zsák. S hát ahogy odanéz, nem likas zsák volt az sem, hanem tiszta aranyfonálból szőtt gyönyörűséges karácsonyi zsák, színültig tele almával, dióval, karácsonyi mézeskaláccsal, selyem fejkendővel, patkós csizmácskákkal! Olyan nehéz volt a sok szép karácsonyi ajándék a vállán, hogy meggörbedt alatta.
Futott is haza örömében, ahogy a lába bírta. Még a tündérpalotáról is megfeledkezett.
– Hé, asszony! Aprócselédek! – esett be ajtóstul a házba. – Idenézzetek!
Azok néztek is reá nagy savanyúan, az asszony meg a gyerekek, de nem vidult föl az ábrázatuk.
– Mit nézzünk? Likas zsákot? – dohogott az asszony. – Van abból itthon is elég. Bezzeg a szomszédok karácsonyt ünnepelnek, de nekünk még a morzsából se adnak.
Megijedt az ember, nézett hátra a vállán csüngő zsákra, de bizony aranyból volt az, s tele ajándékkal. De eszébe jutott hirtelen a balzsam, s kapta elő a kicsi nyírfakérget, bekente az asszony, szemét nagy gyorsan, be a gyerekek szemét is sorra, s hát egyszeribe olyan nagy világosság támadt a házban, mintha ezer gyertyát is meggyújtottak volna. Mosolygott az asszony, kacagtak a gyerekek is, és körülugrándozták nagy örömmel.
– Jaj de szép aranyzsák! – kiabálták. – Oldja már ki édesapám, hadd lássuk, mi van benne!
Az ember pedig letette a nagy aranyzsákot a padlóra, megoldotta a száját s szedte ki belőle egymásután a sok gyönyörűséges holmit. Piros szattyánbőr csizmát, selyemkendőt az asszonynak, birkabőr ködmönkét, patkós csizmácskát mind a hét gyereknek, kosárra való aranyos kalácsot, piros almát, ezüst diót. Volt is akkora öröm a házban, hogy még a cirmos cica is táncra kerekedett.
– Annyi sok jó van itt, hadd osszuk meg a szomszédokkal – mondta hirtelen az asszony. Azzal megrakott egy kosarat kaláccsal, karjára vette, s vitte át a szomszédokhoz. Az ember meg csak ámult, mert ilyesmi még nem esett meg soha.
De ámult a falu is, biz’a. Mert attól a naptól kezdve nagyon megváltozott ám az élet a favágóember háza táján. Nevetés és nótaszó hallatszott onnan reggeltől estig, öröm és vidámság töltötte meg pincétől a padlásig a házat, s aki csak bevetődött a kapuján, nem győzte dicsérni a szíves vendéglátást. Úgy megkedvelte őket mindenki a faluban, hogy hamarosan bírának is megválasztották a favágóembert, s azóta is boldogan élnek, ha csak meg nem hóttak. Az ám. Itt a mese, fuss el véle.”
A csodálatos balzsam és a likas zsák történetét Wass Albert írásából idéztem, és hogy a csodabalzsam lelőhelyét és felfedjem, újra idézem Nagyanyó szavait, aki mindezt elmesélte, egy karácsony estén:
“- Semmi se könnyebb annál, lelkecském – felelte nagyanyánk, huncutkás mosollyal a kötőtűi mögött –, adott a jó angyal minden emberfiának egy csipetnyit belőle, mindjárt a születése napján. Oda rejtette el a fületek mögé, oda hát. Keressétek csak meg az ujjatokkal. Ott, ott. Kicsikét fentebb. Érzed az ujjad bögyeivel? Nocsak dörzsöljétek meg a szemeteket vele szaporán. Úgy ni. Dörzsöljétek csak!”
Ezt kívánom én is nektek túl a karácsonyon, az újévi köszöntön:
Legyetek boldogok, de ne csak mostanában, hanem az év minden napján!
AnnaMária