Érezted már magad úgy, hogy ott vagy egy társaságban, számodra ismert emberekkel és mégis elkap az érzés, hogy mit keresel itt, annyira más vagy, nem illesz bele a képbe?
Minap újra elkapott ez az érzés. Most azért, mert a képzettségem nem olyan volt, mint a társaság többségének. Éreztem már kakukktojásnak magam, mert akkor kérdeztem amikor más senki, vagy épp egy problémás vitahelyzetben próbáltam összefoglalni azt, amit mondtak, és ezzel megdöbbenést okoztam. Éreztem már „megnézettnek” magam, mert elmondtam valamiről a véleményem, ami ugyanazt máshonnan szemlélte. Ismertettem más nézőpontokat, nevettettem, sirattattam szokatlan helyeken. Éreztem kakukktojásnak magam, amikor egy közösségben senki nem vállalta fel hangosan véleményét, de egyénenként mindenki elmondta, morogtak, én felvállaltam a közös ügyet és tovább vittem. Mosolyogtam, sőt nevettem már olyankor, amikor más nem szokott. Éreztem kívülállónak már magam, mert az intelligenciaszintem nem passzolt a többiekhez. Éreztem már a korom, anyagi helyzetem, státuszom, kinézetem, a családom megléte, a családom összetétele, gyerekeim, férjem, származásom, és még ki tudja miért, már felsorolni sem tudom.
Tudjátok mit? Most már tudom, ez az érzés mindenkiben ott van. Tetszik, nem tetszik, mint egy kezelhetetlen manó, néha felüti a fejét. Ez így természetes.
Ez az érzés már egészen kis korunktól követ. Valahogy ahhoz, hogy megtaláljuk a saját határainkat ellenálhatatlan vágyat érzünk, összehasonlítani magunkat.
A kérdés inkább az, mit kezdünk ezzel az érzéssel?
Nálam, senki nem hívta fel a figyelmet arra, hogy ez így van rendjén. Felnőttként tanultam meg, mint azt is, hogy a válaszunk a fenti kérdésre: választás. Mert mindig van választási lehetőségünk, főleg, ha már tudjuk tudatosan megfogalmazni kérdésünk.
- Választási lehetőségünk, hogy megtapasztaljuk a más vagyok érzést, és mintha semmi nem történt volna, nem foglalkozunk vele. Attól még bennünk marad, és készen áll arra, hogy a továbbiakban tudattalanunk önigazolásokat keressen rá. Elindulva a „nem ide való vagyok” érzéstől egészen „az engem senki nem érthet meg, nem szerethet, stb.” érzésig. Ennek eredménye, hogy olyan eseményeket idézünk elő tudattalan viselkedésünkkel, hogy kiközösítenek. A kiközösítés az egyik legrosszabb érzés amit ember érezhet, de ez már egy másik történet…
- Választási lehetőségünk, hogy azonosítjuk az érzést, és úgy döntünk, foglalkozunk vele.
Tudatosan is kereshetünk önigazolásokat. Mivel nem értenek meg, nincs közös témánk, tudatosan nem megyek többé abba a társaságba, aztán lassan semmilyen közösségbe. Leszoknak a meghívásokról, hiszen úgysem szoktam igent mondani, aztán a magyarázat: na ugy-e már meg sem hívnak, tudtam…
Tudatosítva az érzést, úgy döntünk, utána járunk az eredetének, és egyszer s mindenkorra szembe nézünk vele. Egyetlen ellenszere e kellemetlen ”nem ide való vagyok” érzésnek az önelfogadás.
Szőröstül-bőröstül felvállalod magad, megértve, hogy te csupán a világcsoda része vagy egyedi, megismételhetetlen személyiség!!!
Ha megérted, hogy valóban nem vagy összehasonlítható senki mással, mert egy alma soha nem lehet körte!!
Ha elhiszed, hogy senki nem lehet jobb vagy rosszabb nálad, egyszerűen más!
Ha megérzed, hogy valóban van lehetőséged a „másságod” máshogy látni, és a te választási lehetőséged, hiszen akár egyezőségeket is kereshetnél, különbözőségek helyett…
Elfogadni magad, úgy ahogy vagy!
NOS, ebben az esetben nem fogod szégyelni magad. Mert bátorság kell ahhoz, hogy felvállald magad, még akkor is, ha úgy tűnik széllel szemben mész. Bátorság kell ahhoz, hogy elsőként visszakérdezz. Bátorság kell ahhoz, hogy te magad legyél!
Ha mázlista vagy, vagy már megtanultad felvállalni magad, annak ellenére, hogy azt hiszed különb vagy, legalább már valamit tettél magadért. Ha nem vállaltad fel, csöndben, magadban elvagy effajta gondolataiddal, gyűjtöd az önigazolás címke alatt a sérelmeket. A döntés a tied.
A saját szemünkön át azt látjuk, hogy a többiek egyformák, mi különbözünk.
A te szemeden át én vagyok hasonló, te vagy különböző.
Én ebben is annak bizonyítékát látom, mennyire csodálatosak vagyunk mi emberek. Egyediek, csak egyszer előforduló egyéniségek.
Ma már tudom. A többiek sem jobbak, sem rosszabbak, csupán mások, mint én. Ahogy nekik van jogosultságuk lenni, úgy nekem is. NEKED is.
Itt egy mindannyiunkban felmerülő érzés, „a nem vagyok olyan” és alkotunk belőle egy gátat magunk köré. Hálásak lehetnénk az érzésért, hiszen milyen csodálatos is hogy ennyire színes világban élünk!
Mindig van választási lehetőséged, dönthetsz így is, úgy is, gondolkodhatsz így is, úgy is. Azt nem ígérem, hogy könnyű átallítani a fókuszt, de lehet!
Ugyanakkor, ha döntöttél, és ez bármilyen döntésre igaz, álljon itt egy idézet William Hutchison Murray skót hegymászótól:
Amíg nem köteleztük el magunkat, és habozunk, megvan az esélye, hogy meghátrálunk. Az ilyen hozzáállás semmire sem vezet. Van egy elementáris igazság, amely minden kezdeményezésre (és teremtő tevékenységre vonatkozik), amelynek semmibevétele számtalan nagyszerű ötlet és terv halálát okozta: abban a pillanatban, amikor valaki egyszer és mindenkorra elkötelezi magát, közbelép a Gondviselés. Egy sereg véletlen siet segítségünkre, melyeknek korábban se hírük se hamvuk nem volt. Előre nem látott események, találkozások, anyagi támogatás záporoznak ránk, melyekről nem is álmodtunk. A merészségben zsenialitás, hatalom és varázslat van. Mélyen egyetértek Goethe soraival: Elég volt már a szalmacséplés, hadd lássak végre tetteket; míg tart e cifra szó-fecsérlés, hasznost alig remélhetek.
A te életed csak te élheted!
AnnaMária